A strúma megelőzhető!

A jód szerepe egészségünk megőrzésében

A jódhiányos táplálkozás problémaköre szerteágazó és nagyon sokoldalú. Így például óhatatlan a kérdés: milyen mennyiségben van jelen és miért kevés a jód táplálékunkban, illetve mihez képest kevés és kinek kevés?

_{2008.02.15 07:14ideal.hu}

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméret

Ki az, aki jódhiányban szenved, és milyen következményekkel jár ez? Végül pedig a legfontosabb kérdés: milyen táplálkozási stratégiákkal küzdhetünk e fontos elem, a jód hiánya ellen?

Annak bizonyítása, hogy a jódhiány egészségügyi ártalmakkal jár, olyan bűnügyi történethez hasonlítható, amelyben bizonyítékokkal igyekszünk azt a gyanút alátámasztani, hogy a jódhiány ember és állat számára egyaránt káros.

Egy izgalmas történet Krisztus születése előtt 16-ban Vitruvius és később Plinius is arról számolt be, hogy a szabin hegyek – Lombardia – lakói körében megfigyelhető a „hernie gutturales”, illetve a „bronchokele”, ami nem más, mint a pajzsmirigy megduzzadása.

Ezt a „jelenséget” később Paracelsus strúmának nevezte el. A betegség tehát 2000 éve ismert. Őseinknek természetesen feltűnt, hogy a pajzsmirigy megnagyobbodása egy adott régió nem minden lakosánál fordul elő, csak egyes emberek esetében, ezért nem csupán szépséghibaként értékelték, sokkal inkább kellemetlen következményekkel járó betegségként, amelyet ebből adódóan igyekeztek kúrálni is. Már a kezdetekben is a megduzzadt szerv eltávolításában látták a megoldást. Az első operatív beavatkozás – feljegyzések alapján – 1800-ban volt.

Ez az operáció azonban nem a megelőzés, nem a szenvedés elkerülésére irányult, sokkal inkább csak „reparálta” a pajzsmirigy megbetegedésének gyakran alig elviselhető végkifejletét. A műtét mindemellett veszélyes és fájdalmas volt.

Azóta az orvostudomány fejlődésének köszönhetően már e betegség kezelésének konzervatív formái is ismertté váltak.

Tekintsük át ezeket!

Fitoterápia

A golyva – strúma – konzervatív kezelése lépésről lépésre alakult ki, s mint az általában lenni szokott, a kiindulópont a fitoterápia – a növényekkel, illetve növényi kivonatokkal történő kezelés – volt. Majd következett az organoterápia, azaz az állati szervekkel történő kezelés. Végül a 19. században eljutottak a kémiai anyagokkal, kémiailag definiált gyógyszerekkel való kezeléshez, elsősorban a jód adagolásához, illetve a 20. században a hormon felhasználásához.

Az ókori gyógyítók vagy varázslók – modern kifejezéssel élve a természetgyógyászok – igyekeztek tapasztalataikból merítve, tengeri növényekkel kezelni a strúmát. Később, a középkorban Roger von Palermo számolt be arról, hogy a nyak duzzadása a tengerből származó szárított szivacsokkal kezelhető hatásosan. 1750-ben Russel tengervizet és „aethiop növényeket”, azaz szárított tengeri algát javasol. 1821-ben Coindet csodálatos módon arra a következtetésre jut, hogy a tengeri algák és szivacsok adagolásának terápiás elve valószínűleg a jód adagolásában rejlik. Ezt a kémiai elemet egyébiránt éppen akkor fedezte fel és mutatta be Cortois.

Coindet páciensei strúmáját jódtartalmú oldatokkal kezelte, de ez csak embereken végzett kísérlet volt. De mit is tehetett volna? Bátran folytatta terápiáját, bár az elért eredmények igen különbözőek voltak. Egyszer jelentős javulást könyvelhetett el, máskor a helyzet romlását, mert eljárásával rendkívül erős nyugtalanságot, súlyos kórképet idézett elő, olyannyira, hogy végül ki is utasították a városból! Ma már természetesen tudjuk, „bűne” az volt, hogy nem ismerte fel a strúmák különböző formáját és azok különböző funkcionális állapotát. Valószínűleg túladagolta a szert, és ezért bizonyos strúmák esetében pajzsmirigy-túltermelést váltott ki.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy néhány páciensénél jó eredményeket ért el, hiszen a jód hatásos szer a megnövekedett strúmával szemben. A fitoterápia egy kémiailag definiált molekulával, a jóddal történő terápiává alakult át. Igaz, eleinte csak tapogatózva, gyámoltalanul és hiányosan, hiszen a gyógyszer helyes adagolása még ismeretlen volt.

Organoterápia/szerv-terápia

1892-ben Mackenzie pajzsmirigytúltengésben szenvedő, már műtött betegeit kezelte eredményesen pajzsmirigykivonattal. Ez ösztönözte Bruns doktort Tübingenből, hogy strúmás betegeit borjúkból és ürükből származó pajzsmiriggyel kúrálja. Ma már tudjuk, hogy kezelésének hatásossága a pajzsmirigy jódhormonjai, a tiroxin és a trijód-tironin adagolásával függött össze.

Mindkét hormon gátolja a hipofízisben termelődő és a pajzsmirigy növekedéséért és működéséért felelős hormonnak, a thyreoidea-stimuláló hormonnak (TSH) a termelését. Így fékezi a pajzsmirigy növekedését.

A kép összeáll…

A jódnak a pajzsmirigy növekedésére gyakorolt hatását vizsgálva további előrelépést jelentett, amikor a múlt század nyolcvanas éveiben a pajzsmirigy szöveteit biokémiai vizsgálatoknak vetették alá. Ekkor bizonyíthatóvá vált, hogy a jód mint kémiai szubsztancia önmagában, a pajzsmirigyhormon és a TSH közvetítése nélkül is gátolja a szerv növekedését, ill. a jódhiány a pajzsmirigy növekedési potenciájának szabad utat enged.

ÉRDEMES MEGJEGYEZNI!

A jódhiány valószínűleg a legfontosabb részkritériuma a strúma kialakulásának. Azért csak részkritériuma, mert ugyanazon körülmények között a lakosság csupán 30%-ánál lép fel strúma, ráadásul a nőknél gyakrabban, mint a férfiaknál. Az ok még ma is kérdéses. Valamint az is, miért van, hogy a Föld különböző régióiban a földköpenyben különböző mértékű a jód eloszlása, s miért helyezkednek el ezek a geokémiailag különböző régiók gyakran egészen közel egymáshoz.

Hozzáadom a könyvjelzőhözKüldd ide: DeliciousKüldd ide: DiggKüldd ide: FacebookKüldd ide: myspaceKüldd ide: twitter